Hétfőn volt
szerencsém megnézni a nagy sikerrel futó Avatar című filmet.
Megmondom őszintén, nem olvastam utána a sztorinak, csak annyit
tudtam róla, amit az ismerősök meséltek (de az nem volt sok). Új
ismerősömnek hála, kapva kaptam az alkalmon, mikor szólt, hogy van
jegy. Kicsit tartottam az IMAX élménytől, ugyanis még 3D-s moziban
sem voltam soha… de nem okozott csalódást, sőt. A lehető legjobb
helyen ültünk, pont középen, így mindent szemből láttunk. Nem fájt
a fejem, sem a szemem, hányingerem sem volt a repülős jeleneteknél.
Egyszer-kétszer még hátra is hőköltem, mikor harcoltak.
Alapjában
véve:
-
a történet érdekes (habár minden olyan fordulat és szál
megtalálható benne, ami az eddigi filmekben is; de tény, hogy
nagyon kreatív az író, le a kalappal);
-
a látvány igazán lebilincselő és fergeteges;
-
a film legalább olyan gyötrelmesen hosszú, mint a Titanic
süllyedése…(2 óra 40perc).
Ennek ellenére
szuper volt, de a látvány miatt.
A magam részéről
azokat a filmeket szeretem igazán, amik valamiért megragadnak.
Például mikor a film végén Forrest azt mondja: „Az élet olyan, mint
egy doboz bonbon: az ember nem tudhatja, mit vesz belőle.” És
tényleg nem. Mert akkor nem is lenne olyan érdekes és izgalmas, ha
tudnánk, hogy happy end lesz-e a vége.
Vagy mikor az
Angyalok városában Meg Ryan elengedi a bicikli kormányát és élvezi
a szelet, a napsütést és a szabadságát. Jó neki. Kár, hogy ez az
utolsó, amit élvezhet.
Az Avatarban egy
szimplának tűnő mondatban benne van minden, amit a szerelemről,
összetartozásról gondolhatunk: „Látlak Téged” – testemmel,
lelkemmel, eszemmel, szívemmel. Egyek vagyunk. Közös
akaratunkból.
Durva. Mi
„halandók” csak reménykedhetünk, hogy valaha ez megtörténik velünk,
hogy érzelmi intelligenciánk eléri ezt a fokot.
De elég az
ömlengésből, előre nem izgulok :)
És az este végére
került még egy nagy csavar: a film után bemehettünk a
gépterembe!
Az IMAX gép egy
nagy fehér doboz, hatalmas IMAX felirattal :-) Kb. 300milliót ér.
15ezer wattos égő van benne: a gépész szerint, ha a szabadból
felfelé világítanánk vele, látni lehetne a Holdról.
Megmutatták,
hogyan fűzik be a filmet. Azt már hallottam, hogy az Avatar két
tekercs filmből áll, de megtudtam azt is, hogy egyenként 300kg-ot
nyomnak és csak emelőgéppel tudják felrakni egy vastálcára. A
tekercsek átmérője kb 1-1,5 méter. Hihetetlen volt látni! A
tekercsen nincs hang, azt külön indítják el egy hatalmas, rack
szekrénybe szerelt digitális hangmasináról. Mi meg a gépteremből
néztük, ahogy a filmet elindítják, majd a hangot és az előadás
elkezdődik. Nagy élmény volt. Köszönöm! :)
Tovább »
Címkék: élmény, gépház, mozi
...felkavarnak az emlékek. Ma például kerestem valamit a gépen
és megtaláltam pár képet, amik Vácon készültek, a berényi
kirándulás után. Eszembe jutott, hogy milyen jól éreztük
magunkat akkor, hogy hogy figyeltünk egymásra. Hogy mennyire jól
esett, hogy reggelit csinálhattam Neked, meg teát és Te mennyire
örültél neki. Hogy romantikusan sétáltunk a váci belvárosban és a
Duna-parton. Felkavartak az emlékek.
... nehéz elfogadni, hogy így megbántottalak, hogy nem tudsz
megbocsájtani, hogy vége lett. Hogy így döntöttél. És nincs
beleszólásom.
...még mindig szenvedek, még mindig visszavárlak
... még mindig szeretlek.
Tovább »
Tegnap hazamentem, és (mint általában) kivittem Bogyót sétálni.
Bogyó egy két éves, nagy bundájú, kajla és szőke kutya.
Tök jó volt, mert kettesben voltunk. Zenét hallgattam, meg
énekeltem, ő meg nem értette igazán, hogy mi is van, mert
mostanában leginkább csak sírni látott, de látszólag élvezte. Engem
meg valahogy nem érdekelt a bánat – az is lehet, belefáradtam
kicsit. Egész feldobott a tudat, hogy nem zavar, látnak-e énekelni
és táncolni, nem érdekel, mit gondolnak rólam, csak élvezem, hogy
egyáltalán megtehetem. Azt éreztem, ÉLEK.
[utoljára Veled éreztem ilyet: mikor
karácsonyi zenét hallgattunk otthon és ugráltam és táncoltam, és
azt énekeltem „All I want for Christmas is You” – emlékszel?]
Hihetetlen csendet és nyugalmat éreztem Belülre figyeltem. Jó
érzés volt, ritkán élek meg ilyet.
Hazafelé elég nagy kitérőt tettünk, a fele távot lefutottuk;
volt, hogy tiszta erőmből futottam :) Jól esett, pedig utálok
futni, céltalanul (úgy értem, labda nélkül)… de most magamért
futottam, hogy érezzem, élek. Nem tudom jobban megfogalmazni. A
halál hihetetlen nagy hatást gyakorol az emberekre. Kérdés, meddig?
Mert első körben megijedünk, azt mondjuk magunknak, hűha, az élet
rövid, és én élvezni akarom. Aztán szépen-lassan elfeledjük a halál
miatt keletkezett félelmünket és visszazökkenünk a szürke
hétköznapokba. Mikor semmi nem jó; mikor nem tudunk örülni
semminek; mikor mindenki utál minket és csak azért kell fel, hogy
minket bosszantson….
Én most azt keresem, mitől és hogyan tudatosulna ez bennem?
Technikákat, fortélyokat keresek, amik mindig eszembe juttatják,
hogy örüljek a mának, az apró dolgoknak, gondolkozzak
pozitívan.
Ugyanis boldog akarok lenni. De én tenni is akarok érte. A
legtöbb ember csak várja a sült galambot a szájába (ilyen volt az
első szerelmem). Ezért is lett vége – nem fejlődtünk együtt,
egyszerre.
Meg akarok tenni mindent, hogy este, mikor lefekszem, azt
gondolhassam: köszönöm a napot; köszönöm a sikereket; a pofonokat,
amik tanítanak; a barátokat és mindenki mást – akik mind tükröt
tartanak elém, hogy lássam, én milyen vagyok, és min kell
változtatnom még.
És most térjünk vissza Bogyóra. Este, séta után kifáradva
kiterült a konyha előtt. Csak bámult rám a nagy szemeivel. Tündéri
volt! Rendszeresen megpróbál levenni a lábamról, és nagyon oda kell
figyelnem, hogy ne legyek engedékeny. De most szükségem volt rá,
hogy engedjek a „csábításának”, és hagyjam magam. Lefeküdtem mellé,
a földre. És nem hiszitek el, de csak feküdtünk. Általában elég
nyugtalan (kerti kutya és állandóan pörög), ha bent van a lakásban
körbe-körbe mocorog és szétpakol. De most, egy hullámhosszon
voltunk. Közel kerültünk egymáshoz. Talán mert nem volt elvárásunk
a másikkal szemben, csak hogy együtt legyünk. A nadrágomban volt
még jutalomfalat, ami nyomta a lábam és kivettem a zsebemből.
Egyből kiszagolta. . Naná! Nedves kis nózijával elkezdett bökdösni.
Tenyeremben a jutifalatokkal elkezdtünk „harcolni”, a földön fekve.
:)) Birkózás és pár arcon nyalás után megadtam magam és odaadtam a
jutalomfalatot. De annyira élveztem a játékot, hogy megismételtük
még háromszor. Nagyon élveztem.
A kutyák hihetetlen egyszerű lények: csak egy ember kell nekik
(aki a falkavezér, de azt ki kell érdemelni!) és kajával mindent el
lehet érni náluk. Olyanok, mint a férfiak :))
Az alábbi lista nem tőlem származik, de nagyon igaz!
Amit a kutyáktól tanulhatunk:
* Légy hűséges.
* Szundíts egyet, és
nyújtózkodj jó nagyot, mielőtt felkelsz.
* Ha szeretteid
hazatérnek, rohanj eléjük, hogy üdvözöld őket.
* Szaladgálj, játssz és
bohóckodj naponta.
* Soha ne hagyd ki, ha egy
vidám kirándulásra van lehetőséged.
* Mellőzd a harapást, ha
egy egyszerű morgás is megteszi.
* Soha ne játszd magad
olyannak, amilyen nem vagy.
* Mindegy, milyen gyakran
szidnak, ne duzzogj miatta. Fuss egy kört, és légy újra
barátságos.
* Forró napokon igyál sok
vizet, és feküdj ki egy árnyas fa alá.
* Ha az, amit keresel, el
van temetve, akkor áss, amíg meg nem találod.
* Ha boldog vagy, táncolj
körbe!
* Ha valakinek rossz napja van, maradj csendben, ülj le mellé, és
finoman hízelegj neki
Tovább »
Címkék: kutya, nyugalom, séta
Tegnap azt hiszem sikerült kiírnom magamból sok, a fejemben
kavargó gondolatot, ami igencsak jót tett a lelkivilágomnak. Ennek
megkoronázásaképp a vacsorám az alábbiakból állt: egy szelet kenyér
(kicsit szikkadt volt, mert szombati :)) májkrémmel megkenve,
lilahagyma és egy üveg sör. Királyi lakoma, nemde?
Úgy örültem neki, mintha még soha nem ettem volna ilyet. Nem tudom,
miért, de mosolyt csalt az arcomra. Talán elindulok az úton, és az
apró dolgoknak is tudok örülni? Lehet, hogy emiatt lettem
feldobódva.
Tovább »
Címkék: lakoma, mosoly, sör
Eddig ezt a blogot arra használtam, hogy Veled kapcsolatban
legyek/maradjak, higgadtan le tudjam írni az érzéseimet, és Te
elolvashasd.
Úgy hiszem, még mindig olvasod. Eddig Hozzád írtam. Mivel semmi
reakciót nem tudtam kiváltani belőle, a továbbiakban saját
naplómként fog finkcionálni. Elmélkedés rólam. Hátha egyszer még
érdemesnek találsz arra, hogy szóba állj
velem…”csevegni”
Tovább »
Címkék: elmélkedés
Őszintén.
Nem tudom, meddig tart még ez az érzés: vágyakozás, szenvedés,
megbánás, kilátástalanság egyvelege.
A január
úgy kezdődött, ahogy a december befejeződött… pokol. Pokoli az
érzés is. Mikor lesz már vége? Kell jönnie egy hegynek, amire fel
tudok mászni és föntről tekinteni a világra. Boldogan, és
mosolyogva.
Január
eleje óta két dolog villózik a fejemben, mint egy
hirdetőtábla:
1.
Elhagytál
2. Erika
meghalt
Vége lett
mindkettőnek. De nem múlik egyik sem.
Akartam,
hogy Veled működjön. Mindent megtettem volna. De nem adtál
lehetőséget. Gondolhattam volna… nem reagáltál egyik
megnyilatkozásomra sem. Tehetetlennek érzem magam.
Ha
meglátom a kocsid, nem tudom, inkább kiszúrjam a kereked - :) ezt
úgyse tenném… - vagy hagyjak egy post it-et a szélvédődön egy
szivecskével?
Mikor azt
írtam Neked, iszonyatosan nagy szükségem lenne Rád, nem vicceltem.
Erika meghalt. Nem igazán tudom, hogy kezeljem. Jó lett volna, ha
átölelsz, ha megnyugtatsz, ha velem vagy.
De ha nem
akarod, nem tehetek semmit. Nem erőszakolhatlak meg…. Úgy érzem
magam, mint egy papagáj: csak ismételni tudom magam…
Hiányzol:
este úgy alszom el, hogy érzem az ölelésed, ujjaid érintését, érzem
a bőröd illatát, hallom a szuszogásod. Mikor fordulok, Téged
kereslek. De nem vagy ott. A hiányérzet belém hasít, és nem tudok
vele mit kezdeni. Szenvedek.
A
kérdések meg csak sorakoznak egymás után: Miért? Tényleg vége?
Ennyi volt? Elmúlt? Nem lesz már többé? Mivel teszek jót? Küzdjek
vagy hagyjalak? Mikor múlik el ez az iszonytató érzés? Mikor látod
meg a másik oldalt? Mikor hagyod el a sérelmeidet és látsz meg
ENGEM?
Anno
mindketten elfogadtuk az alábbiakat:
A szerelem az, mikor az
ember olyan dolgokat tesz, amiket egyébként nem - azért, hogy a
másikat boldognak tudjuk, lássuk - legyőzve saját egónkat, hogy
ezáltal mi magunk is jobbak s boldogabbak legyünk; így egyesülve a
totális bizalom és elégedettség tengerében.
Nem vagy
szerelmes?
Annyi
mindent nem tudsz még rólam! Miért nem akarod megismerni az igazi
arcom?
Jövő
héttől talán esélyem sem lesz arra, hogy véletlenül összefussunk.
Már most messze vagy… De itt vagy a fejemben. És a szívemben. De
félek, elmúlik, és már késő lesz. De addig, amíg nem múlik, íme egy
vers, Tőlem, Neked.
Vágyakozás
Vágyom
Rád, mint sivatag a vízre,
Mint
sivár test az egészséges szívre.
Várok
Rád, mint ősz a tavaszra
Mint téli
csend az értelmes szavakra.
Szükségem
van Rád, mint embernek a betevőre,
Mint az
eszméltető, tiszta levegőre.
Kellesz
Nekem, akár a két kezem,
Túl
fontos vagy: Általad létezem!
Tovább »
Címkék: bánat, halál, hegy, remény, szenvedés, szerelem, vers
Talán most már
elég erős vagyok, hogy elbúcsúzzak Tőled. A szavakat még mindig
nehezen formálom. Kavarognak az érzéseim, de nem is fontos, hogy
most tisztán lássak.
Emlékszem, mikor
először találkoztunk, úgy viselkedtél, mint egy tyúkanyó. A
szárnyaid alá vettél és nem hagytad, hogy bántsanak. Ha Te nem
vagy, rövid időn belül kirúgtak volna. És nem emlékszem,
megköszöntem-e. Annyi mindenen átsegítettél!!!
De a halált nem
tudom felfogni. Olyan fiatal voltál. Még oly sok feladat várt Rád.
Küzdöttél, de gyenge tested mégis elragadta a halál.
Hiányzol.
Sajnálom, hogy nem
voltam Veled. Mindig csak mondtam, hogy majd megyek, megyek. De nem
mentem. A saját bajom fontosabb volt. Mikor utoljára beszéltünk,
csilingelt a hangod; azt mondtad, jól vagy. Fáj, de legyőzöd. Mert
meg akarsz gyógyulni. A gyerekért, a családért.
Magadért.
És bíztam. Mind
bíztunk.
Hiszem, hogy nem
véletlenül találkoztunk. Mert véletlenek nincsenek. Mindennek meg
van az oka és a miértje. És hiszem, hogy a következő életünkben is
találkozunk. Úgyhogy ne feledj!
Remélem
megbocsájtasz. És remélem, én is meg tudok bocsájtani
magamnak.
Remélem,
megnyugszol odaát – bárhol is vagy most.
„Az embereknek nem
ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül
szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis
fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az
üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont
mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek
senki másnak. (...) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott
nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan
lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked,
olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! (...) S ha majd
megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember),
örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom
leszel.”
(Antoine de
Saint-Exupéry: A kis herceg)
Köszönöm, hogy a
barátom voltál, és a barátod lehettem. Hiányzol és sosem feledlek.
Nyugodj békében Erika. Még találkozunk!
Tovább »
Címkék: búcsú, halál
Mindenkinek.
Azt kívánom, hogy csak a fele teljesüljön annak, amit
kívánnak, és akkor jövőre is lesz miért küzdeni.
Ami engem illet: még
soha életemben nem vártam ennyire az év végét, mint most.
Soha.
Annyira pokolian szar volt a
december, hogy az valami csoda. Kívülállónak érzem magam.
Mindenhonnan. És iszonyatosan magam alatt vagyok...mintha
földönkívüli lennék. Nem értem, mi zajlik körülöttem. Nem is én
irányítom, csak sodródom... és ez nem jó. Sőt!
Ezéert azt kívánom, hogy
találjam meg az utam. És a következő év sokkal jobb legyen, mint a
2009-es volt.
Zárásként egy
részlet James Blunt-tól (Tears and Rain):
How I wish I
could walk through the doors of my mind;
Hold memory close at hand,
Help me understand the years.
How I wish I could choose between Heaven and Hell.
How I wish I would save my soul.
I'm so cold from fear.
BUÉK!
Tovább »
Valamit mindig
elrontok. Általában za életemet. Bár valószínúleg – illetve tuti –
hogy ezek nem véletlenül történnek meg velem.
Összevesztünk. Hogy
min? Nem tudom. Illetve azt hiszem, sejtem. A szereteten. Vicces
nem? Egyáltalán nem.
Hogy hol
kezdődött?
Egy meglepetéssel.
De akkorával, mint amekkorát még sose kaptam. És azt hiszem, fel
sem tudtam fogni. AZ én társaságomban nem szokás az ember
barátnőjének párizsi utazást ajándékozni. Márpedig én ezt kaptam
Tőled. És lehet, hogy nem látszott, de a lelkem mélyén nagyon
örültem. Mondjuk, úgy érzem, Veled a világ végére is elmennék. Bár
most nem annyira.
Az utazás
egyáltalán nem úgy sült el, ahogy kellett volna. Sőt. Mondhatom azt
is, hogy balul sült el. Nem is az utazás, hanem, ami utána jött.
Hiányérzettel jöttünk haza. Én hamarabb bevallottam, mint Te. És
kötöttem az ebet a karóhoz. Pedig boldog voltam. Veled. Még akkor
is, ha nem látszódott. Az ember nem meri megmutatni a valódi
érzéseit, mert fél, hogy kiszolgáltatott lesz. És nem tud örülni
egy párizsi útnak sem, amit a párja fizet, mert kiszolgáltatottá
válik. Pedig ez hülyeség. Én mondom.
Ha megnézed a
képeket, boldognak látszom. Az is voltam. Csak Te nem láttad, és én
sem ismertem fel.
Veled akartam
lenni. Akárhol. Nem kell nekem ehhez Párizs. Pláne, hogy
tériszonyom van. És repülni is utálok.
Csak két napot
voltunk együtt. De hazafelé, már nem is szóltunk
egymáshoz.
Fáj.
Nagyon.
Én azt mondtam, az
a bajom, hogy együtt voltunk, de mégsem voltunk együtt. Nem
éreztem, hogy velem lennél. Fontosabb volt, milyen záridőt állíts a
fényképezőgépen; hogy sorban álljunk a Notre Dame-nál és felmenjünk
(és ott is fényképezz) – én meg alig vártam, hogy fényképezhessek,
lefényképezhessem magunkat, együtt, mert akkor végre átölelhetlek.
Hát ez a nagy különbség.
Minden este
összebújva aludtunk el. Minden este. Még akkor is, mikor
hazajöttünk. Mert szeretlek.
Mégis
összevesztünk.
Hogy min? Egészen
pontosan nem tudnám megfogalmazni. A stresszhelyzetekben mindig
elfelejtem, mi is a lényeg.
De így utólag van
egy elképzelésem: én mondtam a magamét, és Te is a
magadét.
És nem hallgattuk
meg egymást. Nem figyeltünk egymásra. Egyedül voltunk, ketten.
Egymás ellen.
Azt mondtad,
elvárásaim vannak. Vannak. Az, hogy
szeressenek. És ezt érezzem is.
Éreztem is.
Általad és Veled. Ezért láttál
boldognak. Csak abban a két napban nem. Ha ez szerinted baj, akkor
nagy baj van. És ha ez minden férfi számára baj, akkor nagy baj van
velem is. És csinálhatok bármit, mert nincs értelme az
egésznek.
Hiányzol.
Iszonyatosan. Hiányzik, hogy hozzád bújjak. Hiányzik, hogy
megcsókoljalak. Hiányzik a szád édes érintése, a nyakad puha
simasága, karod oltalmazó ölelése, tested forrósága. Érzem testemen
ujjaid érintését, ajkaid leheletét, szíved dobogását.
Hiányzol.
Mikor Bogyó ugat,
azt hiszem, Te állsz a kapuban. Mikor sms-t kapok, azt kívánom,
bárcsak Te írnál. De nem Te vagy.
Hogy mi a
szerelem? Fogalmam sincs. Azt hiszem az, mikor az ember küzd, és
nem adja fel, mert tudja, hogy csinálni kell, mert van értelme. De
ezt mindkettőnek akarnia kell. Én akarom. Én az gondolom, van
értelme. Mert az, ami köztünk van, így nem múlhat el. Nem vághatjuk
el, mint a fonalat; nem égethetjük fel, mint a tarlót. Nem
hagyhatjuk pihenni, mint az ugart. Egyszerűen nem. Mert nem érzem.
Nem akarlak elengedni.
De ha Te nem
akarod, nem erőltethetem. Mert nem tehetem. Nem erőszakolhatom Rád
magam. Bármennyire is szeretném.
Sajnálom. De ezt mondtam. Azt is mondtam, bocsáss meg és lépjünk
túl rajta – anélkül, hogy megbeszéltük volna. Pedig én ilyet nem
szoktam csinálni. De valamiért nem akartad. Nem mondom, hogy
megértettem, de elfogadom. És csak abban reménykedem, hogy
hamarosan meggondolod magad. Mert azt mondtad, szeretsz. És én is
szeretlek.
És csak abban reménykedem, hogy ezt nem felejtjük el. És egyszer
lesz egy közös, igazán boldog, békés karácsonyunk.
És abban, hogy ezt a bejegyzést olvasod,és Te is így
akarod.
Tovább »
Címkék: boldog, karácsony, szerelem
Áltál
már úgy a zuhany alatt 25 percet, hogy közben bőgsz? Hogy azt
érzed, semmi sem oké, de nem tudod megmondani, miért. Azt gondolod,
csak sajnálod magad, és hirtelen el is szégyelled magad, és ettől
még jobban bőgsz… Szar alaknak érzed magad, mert elfogadható
indokod nincs, miért bőgsz. A szomszédok valószínűleg hallják a
műsort, de ez sem érdekel. Cikáznak a fejedben a gondolatok, mint
egy száguldó vonat, ami letarol mindent épeszű gondolatot, ami az
útjába kerül. És nem tudod megállítani. És bőgsz. És aztán már nem
is akarod megállítani.
Eszedbe
jutnak a barátaid, akik melletted vannak, és azok is, akik nem.
Elgondolkodsz, kit kéne felhívni, hogy segítsen, és ÚJRA rájössz,
Te magad sem tudod, mi a fene lelt. És különben is, hol kezdenéd?
És csak bőgsz…
Eszedbe
jutnak a kollégáid, akik szeretnek és azok is, akik nem. Majd a
munkahelyed, ahová már-már utálsz bejárni. Ha tehetnéd, nem is
mennél többet. Akkor meg mi a fene tart vissza? A kifogások.
Egyszerűen csak nem mersz lépni. Hová is lépnél? Be vagy tojva… az
ismeretlentől, a függéstől, hogy elhagyod a rég megszokottat. Az
emberek utálják a változást. Az mindig bizonytalansággal párosul és
ettől égnek áll a szőr a hátukon. Rájössz, hogy Te sem vagy más, és
ettől még jobban bőgsz.
A
vonat még mindig száguld. Eszedbe jutnak a halott rokonaid,
barátaid. Ők mit keresnek itt? Nekik mi közük ehhez, hisz nem
tudhatják. Vagy talán Ők már tudják? Már megtapasztalták mindazt,
amiről mi csak álmodozunk? Hiányoznak.
És
száguldás folytatódik… és üres az agyad. De csak egy
pillanatig.
Eszedbe
jut, hogy ki kéne takarítani, el kéne menni bevásárolni, amit meg
is beszéltél anyukáddal, de tudván, hogy első látásra felméri a
helyzetet, hogy van valami gáz, és nem is fog békén hagyni, hogy mi
a baj… már el is ment a kedved az egésztől. Pedig vannak
kötelességeid.
Eszedbe
jut a barátod, aki tegnap bulizni ment. Te küldted el, hogy menjen,
érezze jól magát – mert már tegnap is magad alatt voltál. Beugrik,
hogy az utolsó másfél óra a munkahelyeden szintén bőgéssel telt.
Na, akkor aztán kiborul a bili… engeded a fejedre a forró vizet és
artikulálatlanul kitör belőled a zokogás. Ekkor már azt gondolod,
nem sajnálod magad, hanem fáj valami, ott belül, és „jobb kint,
mint bent”. Ha ennyire ki akar törni, hát tegye.
És
ekkor elkezdesz megkönnyebbülni. Nem érdekel, ki hallja, vagy hogy
mit gondolsz magadról. Agyad megint kiürül, nincsenek gondolatok.
És egyszerűen csak zokogsz. Jól esik.
Kis
idő után már majdnem pozitív gondolatok is eszedbe
jutnak.
Hogy
örülhetnél, hogy vannak barátaid, akiket ugyan egy ilyen sztorival
nem fogsz felhívni, de ha megtudják, hogy mit csináltál a zuhany
alatt, egyből azt fogják kérdezni: „miért nem hívtál
fel???”
Eszedbe jut, hogy tök jó, hogy élnek
még a szüleid és van lehetőséged elmenni anyuddal vásárolni.
Eszedbe jut a barátod, aki nagy valószínűséggel nem teljesen érezte
jól magát a buliban. Valójában egyikőtök sem tudta, hogy mit kéne
tenni. Menni, vagy maradni… Hiányzik az ölelése, a közelsége, a
csókjai – de ha arra gondolsz, hogy ma találkozol vele, fogalmad
sincs, mit mondj neki. Még mindig nem tudod, mi bajod.
A tested már piros a forró víztől,
be kéne fejezni. A zuhanyt is, meg a bőgést is.
Elzárod a csapot, megtörölközöl.
Kilépsz a zuhanyból és belenézel a tükörbe. Megijedsz. Szemeid
olyanok, mint a lemenő nap: vöröses-sárgásan csillognak vissza
rád.
És egy halvány mosoly jelenik meg a
szádnál. Magadon mosolyogsz. Örülsz, hogy mindezt
megtehetted…
Tovább »
Címkék: zuhany
Ez az első.
Az első blogom. Mire megszültem az adatokat, majdnem
megőszültem. Nehezen tudok dönteni. Illetve lassan. Mindig a
maximumra törekszem, a tökéleteset akarom. Aztán van, mikor nem jön
össze...
Az első bejegyzésem. Mire idáig jutottam, megszomjaztam. Sangria
van soron. Vannak korszakaim. Most épp ez. Volt már vizes,
pálinkás, sörös, boros. Többnyire mind megmaradt... :)
Remélem jutok valami értelmesre is.
Tovább »
Címkék: első
